Ezt a bejegyzést igaziból már jó ideje tervezgetem. Egészen pontosan azon az éjszakán akartam ezeket a gondolatokat bepötyögni, amikor megszülettek: december 23-án.
De akkor miután fél 2 körül hazaestem egy kellemesen hangos, és mindenekfelett baráti szeretettől csöpögő elő-Karácsonyi buliból semmi energiám nem maradt, hogy akár csak a gépet is bekapcsoljam. Aztán jött a Karácsony, napokig nem is vettem ölbe a szépségemet, mert nem elég, hogy takarítottunk, főztünk, terítettünk, fát díszítettünk, ajándékot adtunk és kaptunk, filmeket néztünk, vidékre utaztunk, beiglivel dobálóztunk, ovisokat reptettünk és múlt századi történeteket hallgattunk, nekem pluszban még sikerült benyalnom egy olyan vírust is amit nem kívánnék azoknak a buta libáknak sem a főiskolán (igaziból ez nem igaz… :D)
Hogy ne spilázzam túl már megint a lényeg, hogy a lelki vagy a testi erő mindig hibádzott. De most aránylag jól érzem magam, van egy bögre teám, és felvettem a mamuszomat is, úgyhogy jöjjön a lényeg…
Szóval elő-karácsonyi buli. Épp azon igyekszünk a bandával, hogy egy igazi hagyományt teremtsünk. Nevezetesen gyűljünk össze minden évben december 23-án, és töltsük együtt az előestet. Végülis a Karácsony a szeretetről szól nem? Márpedig mi egymást is szeretjük…
Erre az elő-karácsonyi murira jött el egy volt évfolyamtársunk Tomi. Igazából én több mint meglepődtem azon, hogy ott volt, pedig én hívtam meg… Aztán kisült, hogy ez még annál is jobb ötlet volt, mint hogy csokis sütit vittem a srácoknak.
Tomiról annyit kell tudni elöljáróban, hogy 13.B-s volt. Ezzel máris megalapozta a véleményt magáról. De azt is tudjuk, hogy nem szabad első blikkre ítélni, úgyhogy az osztálytársaim közül többen is adtak neki egy esélyt, és egy idő után úgy vettem észre, hogy a focipálya szélén cigiző haverok közül többekkel is egyre többször elegyedik szóba. Ettől függetlenül nekem konkrét kapcsolatom egyszer volt vele, mégpedig mikor a ballagás után elindultunk a zp-be, és a határ úton épp ott volt ő is, és úgy döntött velünk tart. Akkor is, csak az odafele úton váltottunk pár szót, de legnagyobb meglepetésemre úgy tűnt nincs sok köze ahhoz, mint ahogy a B-sek többségét elkönyveltük (koszos-drogos földalatti szektás gnómok)…
Hát most volt szerencsém kicsit mélyebbre ásni a kis világában, és tetszett amit találtam. Alapvetően azt kell, hogy mondjam, hogy „idegenekkel” távolságtartó vagyok (ezt pont anyukám mondta ma, de arra jutottunk, hogy ez inkább jobb, mint rosszabb tulajdonság). Ehhez képest Tomival meglepően gyorsan egymás lelkének estünk, és nem esett nehezemre kinyílni. Az is mond valamit az esetről, és Róla is, hogy nem volt időm arra, hogy szégyenkezzem mielőtt kicsúszott volna a számon ez vagy az. Átgondolatlanul, össze-vissza záporoztak mindkettőnkből a történetek, és ami a legszebb volt az egészben: sokat hallgattunk közben, mindketten.
Nem szeretem az olyan társalgásokat mikor az egyik fél elkezdi mondani a nyomorát, és nem hagyja szóhoz jutni a másikat. Vagy ha hagyja, akkor lerí az arcáról, hogy igazából nem különösebben érdekli már miről van szó, mert nem ő áll a középpontban. Én viszont csillogó szemekkel hallgattam Tomi anekdotáit, és mindből tanultam valamit. Amikor pedig én meséltem valamit, láttam, hogy figyel, hallgat, gondolkodik, befogad. Jól esett.
A másik, ami nagyon fontos, hogy reagáltunk egymásra. Mert vannak azok a beszélgetések –amiket szintén nem bírok elviselni – mikor elkezd valaki egy számára fontos sztorit, aztán mikor befejezte minden reakció nélkül kap a másiktól egy teljesen másról szóló történetet. Amikor csak azért beszélgetnek emberek, mert ki kell adniuk magukból ami bennük van… Értelmetlen. Akkor írjanak naplót. Én tudom miről beszélek ;)
Newtonnak megint igaza volt, érvényesült a III. törvény. Akciót, reakció követett.
Aztán mikor úgy döntöttünk, hogy elég a személyes témákból, akkor sem fogytunk ki a beszédből, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasonló értékrenddel rendelkezünk. Tudtunk beszélni az idegenlégiósokról, arról, hogy emberek miért lesznek barátok… Igaz, hogy némi sör ezen könnyít, de nem hiszem, hogy csak emiatt törtek volna elő belőlünk, ezek a nem is olyan mélyen szunnyadó filozófusok. Jó érzés, hogy egy pillanatig sem éreztem magamat kényelmetlenül.
Legközelebb majd az megoldjuk az éhínség problémáját. És titokban fogjuk tartani! A Grincs után szabadon… :)
Tomi, köszönöm, hogy belenézhettem a lelkedbe :)
